A különleges - 1. Fejezet

  Nyirkos sötétség. Ez az, ami először a tudatomba hatol, majd az enyhe szél, ami megborzongatja izzadt bőrömet. Zihálva veszek mély lélegzetet, s óvatosan kinyitom szemeim, hogy körülnézzek. Megint megtörtént, és most itt visszhangzik bennem az érzés, ami minden alkalommal ezt a kísérteties ébredést kíséri. Úgy érzem magam, mintha levegőm fogytán végre felszínre bukkantam volna az óceánból. A hányinger kerülget és remegnek a kezeim. Elszorul a torkom, ha arra gondolok, hogy megint nem tudom, hol vagyok. Újra átjár a félelem és a kétely saját elmém épségét illetően. Már azt sem tudom, milyen nap van és milyen messzire keveredtem otthonról.

Képek, hangok, színek, illatok apró villanásai kavarognak a fejemben. Egy elsuhanó madár a fejem fölött, pocsolyán megcsillanó napfény, repce illata, éhség és szomjúság. Időérzék nélküli bolyongás, mintha holdkóros lennék, és akármennyire is töröm a fejem, nem tudok rájönni a miértjére. Régebben csak percek voltak, röpke pillanatok, de az öntudatlanság úgy duzzadt bennem, mint egy daganat, míg a percek órákká híztak, s végül napokká váltak.

A sötétség lassan kitisztul előttem, már kirajzolódnak formák és fények. Bár az éjszakai égbolton pöffeszkedő Hold mindent megvilágít, látóhatáromat kelletlenül korlátozzák be a körülöttem ágaskodó növények, s itt a napraforgó szárak között olyan elveszettnek, olyan kicsinek és jelentéktelennek érzem magam, mint még soha. Szeretnék segítséget kérni, elpanaszolni valakinek, hogy fogalmam sincs, mi zajlik körülöttem.

Most, hogy végre újra önmagam vagyok - mert ugye feltételezhetem, hogy önmagam vagyok -, most én irányítok. Nem tudom, meddig, de még nálam a gyeplő, így leülök a földre, ott ahol magamhoz tértem. Ideje számba venni, mit tudok, és mit nem. Van nálam egy hátizsák. Nem nagy, de nehéz. Van benne egy sátor, egy hálózsák, némi ruha, konzervek, egy üveg víz és pár doboz gyufa. Viszont nincs nálam telefon, hogy segítséget kérhessek, sem iránytű, hogy tudjam, merre tartok. Nem tudom, merről jöttem, de azt igen, hogy merre tartottam, mikor magamhoz tértem. Nincs más kapaszkodóm, remélnem kell... bíznom kell abban, hogy ha arra indulok, előbb vagy utóbb kilyukadok egy emberlakta helyen. És akkor végre segítséget kérhetek.

Nem messze tőlem halkan zördülnek meg a levelek. Felkapom a fejem és feszülten fülelek, mintha bármitől is tartanom kéne. Ostobaság, tudom, de megint a tarkómon érzem azt a képzelt tekintetet, ami lidércként követi ébren töltött perceim. És valóban, pár lépésre egy sötét árnyékot látok mozogni a napraforgószárak között, elszorult torokkal figyelem, ahogy a Hold fényében az árnyék felém közeledik. Ezt most nem képzelem, a hangja, a csörtetése olyan valóságos. Kizárt, hogy a képzeletem játszik velem. Visszafojtott lélegzettel várakozok, ahogy az árnyék is a növények takarásában. Ő nem mozdul egy tapodtat sem, én pislogni sem merek. Jeges félelem kúszik le gerincem mentén, végül az árnyék lassan beleszimatol a levegőbe. Tudja, hogy itt vagyok, s talán pont engem keres. Óráknak tűnő pillanatok múlva előlép a levelek takarásából, s megáll előttem. Méltóságteljes és hatalmas; sosem gondoltam volna, hogy testközelből ilyen méretekkel bír egy vaddisznó. Fekete gombszemeiben nyoma sincs félelemnek, ahogy engem mustrál, s látszólag egyáltalán nincs ínyére, hogy kedvenc ösvényének kellős közepén gubbasztok. A váratlan találkozás egy szempillantás alatt változik zavart, feszült értetlenséggé. Ő nem érti, mit keresek itt, én pedig azt, hogy kéne reagálnom, viselkednem egy ilyen helyzetben. Balszerencsémre nem kell sokat gondolkodnom, mert az állat rám röfög, és nyugtalanul meginog. Az utolsó pillanatban kapom fel hátizsákom, hogy menekülőre fogjam, a vaddisznó fenyegető visítással rohamoz meg, s nekem épp csak egy orrhossz előnyöm van vele szemben. Nem nézek hátra, elég hallanom, ahogy utánam csörtet, hogy elüldözzön. A göröngyös talajon csak botladozva futok, ahogy a sötétben erőltetem szemem, merre is léphetnék. Rövidesen ritkulni kezdenek a napraforgók, tisztul a terep, hogy a gyönge szárú növények átadják helyüket a robusztus erdőnek.

Zihálva állok meg egy pillanatra, hogy felnézzek az égre. A Hold egyre feljebb küzdi magát az égen. Mögöttem nem szűnik a csörtetés, így nem húzhatom az időt, berohanok a fák közé. Az egyenetlen talajon a gyökerek közt nehéz szaladni, az égig érő fák lombja eltakarja azt a kevés kis fényt is, ami odakint megvilágította a tájat. Az oldalam már szúr, minden egyes lélegzetvétel jeges pengeként szaggatja tüdőmet, végül lábaim megremegnek, azt sugallva, nem bírják már soká. Kénytelen vagyok megállni. Megtámaszkodom egy fatörzsben, másik tenyeremet térdemre feszítem, és összegörnyedve, szinte fuldokolva kapkodok levegő után. Hallgatózok, a fülemben lüktető véren kívül csak az erdő apróbb neszeit hallom; a disznó nem követett. A földre rogyok és előkotrok a hátizsákból egy üveg vizet, hogy szomjamat oltsam. A környezetem teljesen idegen, nem néztem, merre futok, teljesen elvesztem. Fázósan dörzsölöm meg karjaim, miközben gondolataim közt átfut az is, hogy fogalmam sincs, mekkora méretekkel rendelkezik ez az erdő. Ismét megkörnyékez a szorongás, a feszült várakozás, hogy vajon mikor veszítem el az irányítást, s hogy mikor és hol térek magamhoz újra. Ismét villámcsapásként hasít belém az érzés, hogy valaki figyel. Talán csak paranoia, de mégis, mintha három lépés távolságból mindig a sarkamban lenne valaki, vagy valami. Egy árnyék, egy kísértet, még akkor is, ha jól tudom, nem léteznek. Újra eluralkodik rajtam az elkeseredés. Rosszul vagyok, kiáltani akarok, de nem merek. Félek önmagamtól és az emlékezet kiesésektől, melyek ki tudja mióta kísértenek már. Nem maradhatok itt. Feltápászkodom és nekivágok az erdőnek.

2

Csörög a telefon. A kijelzőn egy ismeretlen szám villog. Nem szoktam válaszolni az ilyen hívásokra, most mégis úgy érzem, fel kell vennem. Megnyomom a gombot, aztán a kezem ráfagy a készülékre. A "Nem!" az egyetlen szó, amit ismételgetek, egyre kétségbeesettebben és hangosabban.

Mennyi az az idő, ami alatt gyökeresen megváltozhat az életed? Mennyi az az idő, ami alatt minden leélt perced romba dől? Egy pillanat az egész. És lehet, hogy hirtelen fel sem fogod. Fel sem akarod fogni, de amikor végre tudatosul benned, hogy végleg elvesztetted az egyetlen embert, aki vigyázott rád és felnevelt, csak a tagadás marad.

Nem lehet, hiszen reggel még beszéltem vele!

Nem lehet, hiszen nem volt beteg! Nem volt semmi baja!

- Én erre nem vagyok felkészülve! - zokogom a telefonba.

A hang a vonal túlvégén valami vigasztalót mormog, majd bontja a vonalat.

Minden percben meghalok egy kicsit, ahogy a kórházhoz érek. A nagyanyám letakarva fekszik egy ágyon. A bejelentő ismeretlen, de mire a mentő kiért, már csak a halál beálltát tudták megállapítani. A orvos kéri, hogy azonosítsam. A rendőr arról kérdez, ki tehette a bejelentést; ismerek-e valakit, akit a nagyanyám beenged a házába. A házunkba... Nem akarok válaszolni, nem akarok semmit, csak átölelni őt és sírni; zokogni.

Minden egyes percben meghalok egy kicsit, míg a temetkezési vállalkozóval beszélek. Hangjában rutin a részvét, üzletiesen komor. Én pedig beleroskadok abba, hogy nekem kell kiválasztanom a koporsót, hogy én legyek az, aki erről döntést hoz. Hol vannak ilyenkor a szüleim?! Még csak nem is ismerem őket.

Amióta az eszemet tudom, a nagyanyámmal éltem. Apámról és anyámról nem beszélt sokat. Ha szóba hoztam a dolgot, csak annyit mondott, hogy ők ezt az utat választották. És ilyenkor mindig kiült valami végtelen magányosság az arcára, amitől felhagytam a kérdezősködéssel. Egy idő után már nem is érdekelt, nem hiányoztak, hiszen nem is ismertem őket soha. Kíváncsi sem voltam rájuk, mert aki ilyen szomorúságot okozott a nagyanyámnak, az jó ember nem lehet.

Az én kedvemért maradt erős, csakis azért nem mutatta jelét keserűségnek és csalódottságnak, mert én ott voltam neki. Ő tartozott értem felelősséggel, vigyáznia kellett rám, én pedig idővel igyekeztem meghálálni minden jóságát, még akkor is, ha ehhez nem lett volna elég sem a világ minden kincse, sem ideje. Nem mondhattam neki elégszer, mennyire hálás vagyok, hogy nem mondott le rólam. Mennyire boldog vagyok, hogy itt volt velem, és vigasztalt a nehéz időkben. Nem köszöntem meg neki, hogy hibáim ellenére is különlegesnek tartott.

Aztán jött az üres gyász. Az odakozmált palacsinta, amíg elbambultam. A mosdókagylóból túlcsorduló víz, amíg őt kerestem tükörképem arcvonásaiban. A lejárt parkolójegy, mely két órára szólt, én pedig nem tudom mit csináltam ez idő alatt. A hozzám közel állók azt tanácsolták, forduljak segítséghez. Járjak pszichológushoz, hogy átvészeljem ezt a kritikus időszakot. De azt hiszem, már akkor sem volt valami rendben velem, mikor megbeszéltem az első időpontot.

Zavartnak éreztem magam aznap, szórakozottnak, szétcsúszottnak, de kocsiba ültem és elfurikáztam a rendelőig. Az asszisztens nő a váróban szenvtelen mosollyal kért türelemre, s mutatta, foglaljak helyett a váróban. A történet ettől a pillanattól ködössé válik. Csak arra emlékszem, hogy rettenetesen elálmosodtam, elnehezültek a tagjaim, lerogyott a szempillám. A következő emlékem, hogy egy búzatábla mellett állok, a város peremén kívül, az autóm mellett, kezemben a telefonnal, amely szünet nélkül csörög. A kijelzőn a pszichológus neve. Félve vettem fel, a férfi pedig bosszús meghökkenéssel ecsetelte, hogy fáradtságra hivatkozva otthagytam őt a beszélgetés kellős közepén. Végül megkérdezte, jól vagyok-e. Egy kurta "igen" után bontottam a vonalat. Visszaültem a kocsiba és hazamentem.

Nem voltam jól. És azóta sem vagyok. Az öntudat nélküli időszakok egyre hosszabbak, egyre fárasztóbbak lettek. Végül megtörtént az, amitől halálra rémültem. Egy ilyen különös, légszomjas ébredés után a semmi közepén találtam magam. Bármerre néztem csak fű, dombok, fák. Civilizációnak semmi nyoma. Hátamon egy összekészített túlélő csomag. Látszólag konkrét céllal indultam el, de azokban a pillanatokban, mikor a magam ura vagyok, már nem tudom merre kéne mennem és hogy hol vagyok.

3

A légzésem lassacskán megnyugszik, lelassul és az adrenalin elfogyni látszik. Zseblámpával a kezemben pásztázom a terepet, hogy merre mehetnék, merre biztonságos. Ilyen sötétben már képtelenség sátrat állítani, és a nyirkos avaron meg sem próbálkozhatok a tűzrakással. Nem is lenne biztonságos, hamar megtörténhet a baj, ha az ember tüzet gyújt az erdőben. Éhes vagyok, de hacsak nem találok egy tisztást, ahol megmelegíthetem egyik konzervemet, nincs remény, hogy hamarosan ételhez jutok.

Ágroppanás, levélzörgés zökkent ki az önsajnálatból. Az első benyomás a legfontosabb. Nem tudom mennyire nyújtok biztató látványt annak a férfinak, aki feltűnik a fák közül, de hogy ő maga a frászt hozza rám, ahhoz kétség sem fér. Először attól tartok, egy újabb vadállat útjába kerültem. Talán nem is tévedek sokat; borostyánosan csillogó szemébe nézve úgy fest, mint egy vadember, egy ragadozó. Akkora, mint egy medve. Nem szól hozzám, csak elsétál mellettem. Nekem viszont segítséget kéne kérnem! El kéne kapnom a karját és könyörögnöm neki, hogy segítsen kijutnom innen, vigyen el egy elmegyógyintézetbe, adasson rám egy kényszerzubbonyt és hagyjon ott. De nem jön ki hang a torkomon, nem tudok megmozdulni. Valamiféle megmagyarázhatatlan félelem kerít hatalmába, amely azt súgja, tartsak ettől az embertől. Mintha egy vészvillogó szirénázna a fejemben "VESZÉLY".

És így, kővé dermedve hagyom, hogy magamra hagyjon az utolsó esélyem a segítségre. Percekig ülök a fenekemen, amíg villám nem hasít a tudatomba. EMBER! Ha van ebben az erdőben egy ember, akkor több is van. Ha követem, akkor talán eljutok egy faluba, ahol tudok végre segítséget hívni.

Feltápászkodok és elindulok a sötétben, hogy a kiutat remélve megtaláljam a férfit. Találomra bolyongok a sötétben, próbálom kitalálni merre mehetett. Megállok hallgatózni, hátha hallom valahol a neszezését, de már vagy messze jár, vagy nagyon halkan lépked. Egy idő után már abban sem vagyok biztos, hogy tényleg láttam-e valakit, vagy csak képzelődök. Eljutottam már arra a pontra, amikor semmin sem csodálkoznék. Mert, ha valódi lett volna, ha nem csak látomás, akkor segített volna rajtam, nem? Legalább meglepődött volna, mint én. Talán megkérdezte volna, hogy minden rendben van-e? De nem tette. Pedig észre kellett vennie, hiszen épp a zseblámpámmal hadonásztam.

Reményvesztett sóhajjal ülök le egy fa tövébe és nézek fel a lombokra. Nem látom az eget. Nagyon, nagyon fáradt vagyok és se erőm, se kedvem tovább menni. Most csak egy valamit szeretnék. Felébredni ebből a rémálomból a saját ágyamban és elfelejteni ezt az egészet.