Hamu - 1. fejezet

 A hamu olyan finom pelyhekben szállt, mintha csak a hó hullana. Egy torokszorító pillanatig minden csendbe burkolózott, úgy tűnt, hogy kiveszett a hang a világból. Csak a vér zúgása és a szívdobogás; a meleg hamu fátyolként ráboruló takarója. Nem merte kinyitni a szemeit. Talán, ha nem látja, meg sem történt.

Aztán a levegőt lassan megtöltötték a sírás, nyöszörgés, fuldokló köhögés hangjai. Az öntudat nélküli jajveszékelés. Azok hangjai, akik valami borzalmasat éltek át. És hát nem így volt? A Világ lángolt körülöttük, mindenük odalett. Segítségért sikoltottak, de igazán senki sem segíthetett nekik. Már nem élt senki, aki segíthetne. A Sötétség jött el értük.

Mégis a szag volt a legborzasztóbb. Füst és kén keveredett az égett emberi hús szagával. Még szinte hallani lehetett a holtak bőrének sercegését.

Egy kéz ragadta meg a vállánál fogva és húzta ki őt a hamu alól. Végre kinyitotta a szemeit. Nem ismerte fel azt, aki előtte állt. A bőre feketére égett, csak aranybarna szemeinek csillogása emlékeztetett arra a férfira, aki egykor volt. Haldoklott, de utolsó erejével még kirángatta őt a hamuból, hogy magához térjen.

- Fuss húgom, és soha ne térj vissza!

Mindig ez volt az a pillanat, amikor felébredt. A lelke arra kárhoztatott, hogy újra és újra átélje azt a napot. De talán ő nem hagyta saját magának, hogy felejtsen. A bűntudat vasmarokkal szorította a szívét és a gyomrát.

Mindeközben a szekér egykedvűen zötykölődött az éjszakában. Útitársai lassan elmaradoztak, leugrottak a járműről és nem látta őket többé. A bakon a kocsis szendergett, a lovak kényelmesen baktattak. Ez azt jelentette, most már ismerős terepen járnak, tudják az utat gazdájuk nélkül is.

Megigazította köpenyét és arcába húzta a csuklyát. Csípett a hideg, de a friss levegőt szinte úgy kortyolta, mint a szomjazó a vizet. Mert eljött onnan; futott, hátrahagyott mindent, ahogy a bátyja kérte. És nem megy többé vissza. Nincs is hová.

A világnak ezen a felén, mintha az ő tragédiája meg sem történt volna. De az utakon gyorsan száguld a szó, biztosra vette, hogy itt is hallottak már róla.

- Kocsis! Merre járunk? - kérdezte.

A férfi felriadt szendergéséből, megmarkolta a gyeplőt és álmosan körülnézet.

- Most gyühettünk át a Déli Hágón kisasszon' - felelte, majd hátra nézett a válla fölött. - Aszittem már leszállt korábban. A magafajtát nem szívelik ám idefönn. Nem sok jót hallani azokról a vidékekről, ahonnan maga gyütt.

- Biztosíthatom, hogy nem ártó szándékkal utazom.

- Há' maga tuggya - vont vállat a kocsis, majd vissza fordult az út felé. - Kilpond a legközelebbi falu, ottannék kirakhatom. Onnét csak egy napi járás a város.

- Miért nem a városig megyünk hát?

- Mer' nem arra visz a dolgom kisasszon' - felelte egyszerűen. - Lássa, én kelet felé indulok onnét, a város meg északra van.

- Értem. És mikorra érünk Kilpondba?

- Napkeltéig bizonyára, ha nem járnak erre farkasok.

- Farkasok?

- Biza! Elszaporodtak és vadak ezek a dögök - a kocsis indulatosan köpött egyet oldalra. - De mi tagadás, jó bundájuk van, megtarcsa a meleget. Vannak itten olyan vadászok, akik jó pénzt keresnek a farkasirhán - ismét hátra nézett, végigmérte őt. - Oszt magácska mit keres itten, ha nem a bajt?

- Talán egy új életet - felelte.

- Azt itten ugyan nehézkes lesz - kuncogta el magát a kocsis. - Na hadd segítsek! Ha Kilpondba érünk, keresse a helyi kufárt, ő bizonyosan tud valami munkát adni a magafajtának.

- És hogy hívják ezt a kufárt?

- Herbot Rogard kisasszon'. De vigyázzon azér' vele. Úgy hallottam, bármit megvesz, egy kereskedő egyszer a saját húgát adta el neki.

- Gyanítom fele sem igaz a szóbeszédnek - mosolyodott el röviden.

- Hát, tudja mit mondanak a itteniekről. Esnorban az idő kemény, de az emberek még annál is keményebbek. Én se szeretek a kelleténél több időt tölteni idefönn. Csak hát van egy szállítmányom, amit le kell vinnem Osniába.

Elhallgattak. Az utazó nem kérdezett többet és a szószátyár kocsis is kifogyott a mondanivalóból. Hamarosan újra elszenderült. Az utazó viszont az ég felé emelte a tekintetét, a csillagok alatt ragyogó, zöld hullámokat figyelte. Hallott már róla, de ezerszer szebb volt, mint képzelte. Az esnori emberek úgy tartották, hogy lelkük ezekben a földöntúli fényekben egyesülnek újra, miután meghaltak. És ez megnyugtató gondolat volt. Onnan, ahonnan az utazó jött, nem volt túlvilág. Csak a tűz és a hamu, ami újra egyesítette a testeket a földdel.

*

A Sitaához címzett fogadóban egy férfi alig várta az alkalmat, hogy lankadjon a vendégek figyelme. A sör és a bor ma nagy népszerűségnek örvendett; tompította az egyébként sem éles eszeket. A tűz melegen ropogott a kandallóban. A bárd kellemes dallamot játszott nyenyeréjén és hozzá álmosítón dúdolt.

A férfi ügyes tolvaj volt, fülei kiválóak, szemei élesek, reflexei ügyesek.; s olyan halk léptű, hogy egy üres szentélyben sem lehetett hallani, ha jön. Legalábbis a sör és a bor elhitette vele mindezt. Keze épp akkor merült el egy gyanútlanul szendergő kívülálló zsebében, mikor egy férfi fölpattant a sarokból és újra rázendített.

- Én mondom, az a medve nagyobb volt, mint egy hegyomlás! Majd meglátjátok, ha Hallgrim végzett a nyúzással! - öblös nevetése sörbe fulladva halt el, ahogy visszazuttyant helyére.

A kívülálló felriadt szendergéséből, zsebében a részeg tolvaj kezével. A felfedezésének hangot adva nagyot kiáltott. A tolvaj hátra hőkölt és fenékre huppant a földön. A sarokban ülő zsoldosok felkapták a fejüket, majd a medveölő ismét felemelkedett a helyéről. A tolvaj sem volt rest, mivel erőben nem kelhetett versenyre a megtermett férfival, csak a fürgeségére hagyatkozhatott, így hát felpattant és a kijárat felé iszkolt. Nem zsákmányolt semmit, de talán a bőrét megmentheti. A medveölő nem eredt a nyomába. Tudta, hogy ma már nem okoz több felfordulást a bugris. Ők pedig holnap leszállítják a dögöt az uraságnak, aki busásan megfizeti őket a fenyegetés elhárításáért. A mellette ülő zsoldos elmosolyodott a jeleneten, majd belekortyolt borába.

- Tán nem eredsz utána? - kérdezte.

- A részeg tolvaj, aki nem lopott semmit, csak egy részeg - vont vállat a medveölő. - És én már eleget ittam ahhoz, hogy a friss levegőre dugjam a képem - vigyorodott el. - Fjolda nem örülne, ha a hóba dobnám a drága borát - nevetett fel és kupáját a fogadósra emelte.

- Már kifizetted Magnar, mit bánom én, hogy mit csinálsz vele? - szólt vissza az asszony, s megjegyzését hangos nevetés követte a fogadóban.

Magnar a medveölő, aki maga is inkább egy medvére hasonlított, semmint férfira elismerően bólogatott és kacsintott egyet Fjolda felé. A mellette ülő férfi felemelkedett székéről és a pulthoz sétált.

- Mit adhatok fiam? - kérdezte a fogadós.

- Kedvel téged - felelte. - Szerintem még meg is kérne, ha lenne annyi bátorsága.

Fjolda vidáman kuncogott.

- Bátorságból nincs hiány, de az ész...

Egymásra mosolyogtak.

- Ismerem ezt az arcot Nicklas, mi baj?

- Mi csak zsoldosok vagyunk. A medvéért megkapjuk a jussunk, de az uraságnak fognak hálálkodni a népek. Mintha ő maga vadászta volna le. És le merem fogadni, hogy a hálókamrájában lesz kiterítve a bőre, mint valami trófea.

- Ha hírnévre vágysz, rossz foglalkozást választottál fiam - könyökölt a pultra az asszony. - Hát rólam hallottál-e valaha?

- Persze! Fjolda vagy, a Sitaa fogadó tulaja!

- És, ha azt mondom, hogy harcoltam az Őszi Háborúban, mit felelsz fiam? Hallottál a harcos Fjoldáról? Ismered a hőstetteit? - a nő szomorúan elmosolyodott. - Persze, hogy nem. Mert csak katona voltam, egy a sok száz közül. És most csak egy fogadós vagyok, akinek sánta a lába. Idehallgass fiam: se zsoldosként, se katonaként nem fogják megköszönni neked a tetteid. Akkor sem, ha leölsz egy medvét és akkor sem, ha ezrek életét mented meg. A hírnév a gazdagoké, vagy a szerencsés ostobáké, akik jókor voltak jó helyen, s hőssé emelték őket.

- Igazad lehet - mosolyodott el a férfi. - Jó életem van, s amíg csak medvéket kell ölni, nem embereket, nem panaszkodhatom. Mégis úgy érzem, nem történik semmi. Nem jutok előbbre.

- Az istenek óvjanak attól, hogy történjen valami! - emelte az ég felé két kezét Fjolda. - Hát nem hallottál arról a szörnyűségről, ami Mithdórban történt?

Nicklas érdeklődve emelte fel a fejét.

- Nem. Mi történt ott?

- Azt mondják, egy sárkány dúlta fel a nyugati vidékét. Senki nem élte túl. Minden oda lett, por és hamu maradt utána. Borzalom.

- Sárkányok nincsenek Fjolda - vigyorodott el Nicklas kényelmetlenül.

- Azt beszélik hatalmas tüzek égtek. Semmi nem maradt. Az épületek a földdel váltak eggyé, és a tündéknek csak a csontja maradt.

- És hová lett ez a sárkány? Ha tényleg az okozta a tüzeket, bizonyára nem csak Mithdórban pusztított volna.

- Azt mondják, tele tömte a hasát és most a hamu alatt alszik, de senki nem merészkedik oda, hogy megnézze.

- Túl sok pletykát hallasz az idegenektől - nevette el magát a férfi. - Örvendj inkább, hogy itt nálunk túl hideg van egy sárkánynak. Előbb fagyna be a torka, semmint hogy tüzet okádjon.

*

Javában pirkadt már, mikor a kocsi zötykölődve megállt a kis település határán. Az Utazó leugrott és kifizette a kocsist, aki három ezüstöt kért. Köszönés nélkül indult a falu felé, bár úgy tűnt, a kocsis még mondana valamit. Szemébe húzta a csuklyát és besétált a nehéz rönkökből ácsolt nyitott fakapun.

Kilpond nem volt nagy település, egy fő utca, mely mellett a fontosabb épületek húzódtak; egy-két apró mellékutca és egy kör alakú tér, ahol a vándor árusok gyűltek össze, szedett-vetett standjaikkal. A hideghez képest pezsgett az élet az utcákon, mindenki alkudozott, vagy vásárolt. A kovácsműhelyben izzott a kohó, vándorzenészek egy csoportja biztosította a vidám hangulatot, pedig még csak kora reggel volt.

Ahogy az Utazó elhaladt az emberek mellett, azok ügyet sem vetettek rá. Ettől könnyebb szívvel kereste a fogadót, amit el sem téveszthetett, hiszen messze ez volt a legnagyobb épület a főtértől jobbra eső utca sarkán. Anélkül nyitott be az ajtón, hogy felnézett volna. A dermesztő hideget felváltotta az andalító meleg, a sült hús illata és a söré. Itt bent halk duruzsolás volt csupán a beszéd. Azok, akik még nem tértek nyugovóra diskuráltak azokkal, akik már indulni készültek. A fogadós pultjához lépve megcsapta az orrát a sült tojás szaga és megkordult a gyomra. Egész úton nem evett; nem volt mit magával hoznia és meg volt már jó pár napja is annak, hogy elindult Drywindből.

- Üdvözöllek idegen. Ez itt a Sitaa-hoz címzett fogadó. A nevem Fjolda. Miben állhatok a rendelkezésedre? - fordult felé egy középkorú nő kellemes mosollyal.

Az idegen körbe pillantott, majd halkan és lassan megszólalt.

- Egy szobát szeretnék. És valami reggelit - felelte.

A fogadós egy pillanatra kizökkent jókedvéből, különös akcentust hallott a jövevény szájából, és most először alaposan szemügyre vette. Még egy kicsit le is hajolt, hogy belásson a sötét csuklya alá, s amikor így tett, úgy egyenesedett fel, mint akit egy rugó hajt.

- Mit keres erre felénk egy szürke? - kérdezte kényelmetlenül.

Az Utazó nem felelt. Fjolda viszont élénken emlékezett még az Őszi Háborúra, ahol a szürke katonák az ő népét pusztították. Nem egyet vágott le közülük a hazáját védve. És megannyi éven át hitte, hogy eljött a béke, de most itt van ez az idegen, messze délről és tőle kér szállást. Fjoldától, aki azért vonult harcba, mert lemészárolták a szüleit.

- Hát nem tudod, hogy itt nem látnak szívesen? - rebegte a nő.

- Nem akarok bajt - válaszolta az Utazó. - Csak szállást és ételt kérek. Egy napra és már itt sem vagyok.

Az asszony ökölbe szorította a kezét, aztán remegő ajkakkal, vonakodva szólalt meg.

- Okos húzás volt a csuklya. Ha a vendégeim tudnák, mi vagy, lehet, hogy már nem élnél. Bevallom, én is szívesen megtornáztatnám a kardom.

- Az, akit ennyire gyűlöltök, már rég nem él. Közülünk is kitaszított volt, mint azok, akik követték - beszélt lassan az idegen. - Az én népemnek ők ugyanúgy ellenségei voltak, mint a tiédnek.

A feszült légkört egy hangos nevetés oszlatta fel, és a lépcső alján feltűnt egy hegyomlásnyi férfi, vállán félig átvetett medvebőrrel. Mögötte szépen sorban lépdeltek az emberei. Mind katonának, de legalábbis harcosnak tűntek.

- Van-e reggeli Fjolda? - hangja öblös volt és álomittas.

- Van, Magnar - felelte a nő. - Máris viszem.

Az óriás megállt a pult és az asztalok között. Hezitálva nézett a nőre, majd elindult felé és halkabbra fogta a szavát.

- Baj van Fjolda?

A fogadós lopva az idegenre pillantott, majd vissza Magnarra, aztán megrázta a fejét.

- Csak az emlékek - felelte halkan.

A férfi ledobta magáról a medvebőrt, és komótos léptekkel a jövevényhez sétált, leült mellé és a pultra könyökölt.

- Mit mondhatott ez a nyeszlett emberke az én Fjoldámnak, ami így felzaklatta? - kérdezte mosolyogva, de mosolyában nem volt semmi kedvesség.

Eközben Nicklas felnyalábolta a medvebőrt és egy társa kezébe nyomta. Intett nekik, hogy üljenek csak le, majd ők is csatlakoznak, s ő is közelebb lépett, hogy hallja a beszélgetést. Gyanakodva méregette az idegent, aki úgy ült a székén, mint egy kőszobor. Meg sem moccant, meg sem szólalt.

- Kérdeztem valamit - szólalt meg ismét Magnar. Hangja halk volt és sötét.

- Csak szállást és ételt kértem - felelte végre az idegen.

Nicklas leült a Magnar melletti székre és közelebb hajolt, ahogy Magnar megfogta az Utazó csuklyáját és kissé feljebb emelte. Mindkét férfi meghökkenve hátrahőkölt.

- Egy szürke? - suttogta a fiatalabb.

Egy tünde ragyogó, borostyán színű szemei néztek rájuk. A bőre olyan szürke volt, mint hazájában a vulkáni hamu. Haja két oldalt lenyírva, feje tetején csikósörény, melyet lófarokba fogott. Arcának bal oldalán hosszú, rózsaszín heg húzódott. Talán harcos lehetett. Az Utazó visszaigazította fejére a csuklyát, ezzel ismét eltakarva az arcát.

- Ide küldtek kémkedni? - mordult rá Magnar. - Hát nem volt elég a népednek a vérontás? Nem ivott-e elég vért a nyavalyás pengétek?

- Nem háborúzni jöttem - felelte az Utazó. - Mit gondolsz, ha kém lennék, csak így besétálnék hozzátok?

- Akkor mit keresel itt? - kérdezett most Fjolda, letéve mindhármuk elé egy-egy tál ételt.

- Gyógyírt - válaszolta kurtán a tünde.

- Arra, ami a földeddel történt?

Az idegen bólintott és lassan enni kezdett.

- Itt ugyan nem találsz semmit, ami megöl egy sárkányt - sóhajtott az asszony. - Hiába jöttél.

- Sárkány? - hökkent meg a jövevény, meglepett tekintete szinte felparázslott a csuklya alatt. - Értem - bólintott magának aprót, majd folytatta. - A népemet nem sárkány támadta meg.

- Nem sárkány volt? - kérdezett két falat között Nicklas. - Hát akkor mi a fészkes fene dúlta fel a földeket délen?

- Tűzvész - érkezett a válasz. - Sötét és mélyen gyökérző mágia, ami terméketlenné tette a vidéket és megtizedelte a népemet. A szörnyeteg, aki ezt tette, elmenekült. Az én dolgom leszámolni vele.

- Csupán egyetlen katonát küldtek? - hökkent meg az óriás. - Abból, a mit mondtál, esélyed sincs ellene.

Az Utazó bólintott és hangjából szomorúság csengett, mikor megszólalt.

- Vagy én pusztítom el, vagy senki.

- És miből gondolod, hogy itt van az, akit keresel? - kérdezett a fogadós. - Egészen idáig menekült volna? Anélkül, hogy Esnorban bárki észrevette volna?

Egy újabb bólintás volt a válasz.

- Köszönöm az ételt - mondta. - Ha kapok egy szobát, ahol lepihenhetek és visszanyerhetem az erőmet, hajnalban indulok. Nem okozok több gondok neked és a fogadódnak - ígérte.

- Hogyne - bólintott szórakozottan Fjolda. - A lépcsőn fel, a folyosó végén jobbra. A tiéd egy napra.

Az idegen felkelt a pulttól.

- Két ezüst lesz - tette hozzá az asszony igyekezve. - Előre fizess!

A tünde gondosan a pultra helyezte az érméket, és hang nélkül félrevonult. A két férfi összenézett, s Magnar tanácstalanul széttárta a karjait.

- Én nem bízom benne - jelentette ki. - Mi van akkor, ha ez csak egy mese, hogy elaltassa a gyanakvásunkat?

- Tán kísérjük el, hogy eszébe se jusson badarságot művelni? - tette fel a kérdést Nicklas, majd kis szünet után egy ötlet szikrája csillant meg a szemében és Magnar vállára csapott. - Kísérjük el, hogy biztos ne csináljon semmi rosszat!

- És ez a zseniális ötlet hogy jutott eszedbe? - kérdezte a másik férfi. Egyáltalán nem tetszett neki társa ötlete.

- Valamit csak tennünk kell!

Fjolda rosszallóan csóválta a fejét, de nem szólt bele a dolgukba.

- Van ezzel egy egészen hangyányi probléma Nicklas.

- Mégpedig? - szegte fel az állát a szólított.

- Ennek nincs pénz szaga - vont vállat az óriás. - Hol lenne hasznunk abban, hogy kísérgetünk a hóban egy szürkét? Ha megunja a hideget, úgy is hazakotródik. Vagy majd levadássza valaki, és nincs több gond.

- De Magnar - karolta át a harcos vállát az ifjabb. -, ha egy olyan szörnyeteg után kutat, akinek az ereje felér egy természeti csapással, nem gondolod, hogy ez a nyeszlett tündenő borzasztó erős lehet? Hiszen csak őt küldték. Bizonyára elit katona - bólogatott magának helyeslően. - Akkor pedig kétlem, hogy egy vadász csak úgy elbánhat vele. Viszont! - mutatta fel ujját figyelmeztetően. - Az én eszemmel és a te nyers erőddel szemben... - hagyta nyitva a mondatot.

- Nos igen - bólogatott most már Magnar is. - A megelőzés fontos. Ha vele megyünk, időben észrevehetjük az intő jeleket és megállíthatjuk.

- Pontosan! És ha így teszünk, akkor bizonyára az uralkodó is bőkezű lesz - vigyorodott el szélesen Nicklas. - Nem holmi leölt, vad medvét viszünk majd a fővárosba. Hanem egy szürkét. Ez csak többet ér.

- Ugye tudod, hogy az érvelésed több sebből vérzik fiam? - nézett rájuk kétkedve Fjolda.

A két férfi összenézett, arckifejezésük komor volt. Külső szemlélőnek úgy tűnhetett, mintha gondolatban beszélnének egymással, de erről szó sem volt. Meg sem hallották Fjolda szavait, hiszen már csak a rengeteg arany járt az eszükben. Ha a szürke tényleg megvadul, és ők elfogják, a nép hőseiként ünneplik majd őket. Talán még szobrot is kapnak. Egy nagy telket, ahol kövéren és gazdagon tengethetik majd hátralévő életük napjait. És ez a jövőkép több volt számukra, mint kecsegtető.

- Akkor ez eldőlt - jelentette ki Magnar és kezet nyújtott Nicklasnak.

- Úgy ám! - csapott bele a férfi tenyerébe izgatottan az ifjabb zsoldos.

Fjolda egyikükről a másikukra nézett. Szívét megszorongatta a balsejtelem, melyet nem tudott elhessegetni. Bármi is fog történni a tünde körül, az csak bajt hoz majd rájuk. És lehet, hogy nem látja viszont a két kedvenc vendégét. Gondterhelten felsóhajtott.

- Emlékezz, mit mondtam a hősökről tegnap éjjel Nicklas - ezzel ellépett a pulttól, hogy elmossa az üres tányérokat.

Névmutató

Esnor a legészakibb lakott terület a kontinensen, amit a közös nyelven Anolannak hívnak. Itt igazi, keménykötésű északiak laknak, akik nem szívelik a kívülállókat.

Kilpond a Déli Hágóhoz legközelebb eső falu, gyakori pihenő pontja a karavánoknak, kereskedőknek és vadászoknak.

Mithdór a neve annak a területnek, ahonnan az Utazó érkezett. A közös nyelven Szürkeföldnek hívják, hiszen innen származnak a szürke tündék (nem, nem olyanok, mint Tolkien világában).

Osnia a kontinens középpontja, kereskedelmileg és gazdaságilag is ők látják el szomszédaikat javakkal. Remekelnek a diplomatikus kapcsolatok kiépítésében és katonai erejük sem elenyésző. Osnia fővárosa Drywind. Területe bővelkedik megművelhető földekben.

Sitaa az esnori folklór egyik harcos védőszentje. A legendák szerint a csillogó acélpáncélba öltözött szépség egymaga vette fejét az elnyomó hatalom vezetőjének, miután végigküzdötte magát a palotát védő katonákon. Sajnos olyan fatális sérüléseket szenvedett, hogy csak percekkel élte túl a zsarnok halálát. Esnor népe azonban felszabadult, s azóta nem szívelik maguk közt a más földekről érkezőket.