Helló?

  A szüleim háza a legutolsó utca legvégén áll, mellette már csak az erdő és a földek. Nyugodt, kellemes vidék, ami mindig megnyugvással tölt el. Ide nem hallatszik már el a forgalom zaja, csak a madárcsicsergés és a természet; a szél, ahogy borzolja a fákat. A gyerekkorom idilli békében telt.

A nagyváros nyüzsgése után mindig jólesik visszatérni ide, olyan ez a hely számomra, mint egy menedék. A házat kétféleképpen lehet megközelíteni. Ha a városból érkezel, ahogy eléred a település határát, az úttól elindul egy földes út befelé az erdőbe, ha ezt követet, időt spórolsz magadnak, mert a végén az az utca áll, ahol a szüleim laknak. Kismilliószor fordultam már rá erre az útra. Mindig lehúzom az ablakot - egyen tél vagy nyár - és hallgatom a természet neszezését.

Most is így teszek, hiszen így nem kell megkerülnöm a fél települést. Kiteszem az indexet és lekanyarodok jobbra, a földes útra. Traktorok nyomán haladok, lassítva, hogy kiélvezzem az utat és hogy az autómban se keletkezzen kár. A nap ragyog, és ahogy lehúzom az ablakot, a kocsi belterét megtölti a virág illat és a madárdal.

Pár perce lehetek úton, mikor a fák között váltakozó fehér és vörös fényeket veszek észre, és egy csapást, ami eddig nem volt ott. Még jobban lelassítok és meg is állítom az autót, hiszen észre veszem, hogy a csapást egy másik autó hagyta, amely mélyen berongyolt a fák közé, és nekicsapódott egy erős törzsű tölgynek. Motorteréből füst gomolyog, de mozgást nem látok körülötte.

Kiugrok az autómból és tárcsázom telefonomon a mentőket. Azaz tárcsáznám, de valamiért nincs lefedettség, nincs térerő. Szitkozódva süllyesztem telefonom a zsebembe és rohanok közelebb az autóhoz.

- Helló? - kiáltok fel, hátha valaki megsérült.

Nincs válasz, csak a madarak dalolnak a fákon. Az autó mellé érve, elborzadok. Bár nincs bent senki, minden csupa vér. A vezető felőli ajtó kifeszítve, és onnan letaposott ösvény vezet az erdőbe beljebb. Akárki is szenvedett balesetet, a saját lábán támolygott el. Ez megnyugvással tölt el, még akkor is, ha túl sok a vér az utastérben. Bizonyára sikerült neki segítséget szereznie, hiszen innen nincsenek már messze a házak. Ha egyenesen előre megy az ember, akkor is fél óra alatt kint van a fák közül. Itt nőttem fel, ismerem a környéket.

Visszafordulok saját autómhoz és elindulok a sekély lejtőn felfelé, ekkor azonban valami megállásra késztet.

- Helló? - hallatszik erőtlenül a fák közül.

Megfordulok és hunyorogva pásztázom környezetem. A hang gazdáját nem látom.

- Van ott valaki? - kiáltom - Megsérült?

Nem jön válasz. Visszasétálok a roncshoz, hátha onnan jobban látok, de a nap ide már nem ér le teljesen, a nagy levelek eltakarják a fentről érkező fényt. Avarillatú félhomály birodalma ez.

- Helló...

Megint az elgyötört, torokból jövő hang, amitől kiráz a hideg. Rosszat sejtek, így elindulok a hang irányába.

- Mondjon valamit! Segítsen, hogy megtalálhassam! - kérem hangosan, hogy értse szavaim.

Nem messze előttem megzörren egy bokor, aztán kicsit távolabb még egy. Tarkómat vakargatva lépek abba az irányba, majd vállam fölött vissza pillantok az autómra. Kellemetlen érzés kerít a hatalmába, ahogy távolodom a napfényes földes úttól. Indulnék már, a szüleim várnak, de nem hagyhatom cserben azt aki balesetet szenvedett. Ha működne a telefonom, haza szólhatnék, hogy kicsit késni fogok.

- He... lló...

A valaki hangja egyre elgyötörtebb, szinte gurgulázó, mint akinek nehezére esik megformálni a szavakat és hangokat. Nagy lehet a baj. Rohanvást indulok a bokrok felé, ahol az előbb a mozgást láttam. Még mindig nem látok senkit, a szívem a fülemben kalapál.

- Helló...

Alig pár méterre tőlem, meglátok egy véres kezet egy bokor mögött. Gondolkodás nélkül odaugrok, hogy felmérhessem, mekkora a baj. Amit látok, azt legvadabb álmaimban sem képzeltem volna. A karnak nincs gazdája, csonkoltan hever az avaron, körülötte felfoghatatlan mennyiségű vér, és cafatok és belsőségek. Valamikor, nem is olyan rég, egy emberhez tartoztak, de most már csak darabok. Mögöttem megreccsen egy ágacska és én most kapok észbe, hogy már nem hallani az erdő neszét, sem a szelet a lombok közt, sem a madarakat a fákon. Síri csönd szállt az erdőre.

- Helló - hangzik az erőltetett hang mögülem.

A szívem kihagy egy ütemet, ahogy kényszeredetten hátra fordulok. Az, akinek a hangját követtem nem ember volt. Hosszú csupasz végtagjai zöldes színben játszanak, mint a moha vagy a penész, beleolvadva a környezetbe és elrejtve a testét. Lábai és karjai karmokban végződnek, melyekről csöpög az alvadó vér. Teste megnyúlt, görnyedt és girhes; cafatokban lóg róla valami mohaszerű. De a feje a legfélelmetesebb. Hatalmas denevérszerű fülei ide-oda mozognak, nincsenek szemei, sem szemgödrei, mintha nem is lenne szüksége ezekre az érzékszervekre. Az orra sem olyan, amit konkrétan annak lehetne nevezni, sokkal inkább hasonlít a koponyákról lefoszlott lyukakra. Szája ellenben széles és nagy, benne milliónyi hegyes fog, melyek szinte feketék a sok vértől és húscafattól. Örökös vigyorra torzult arcát felém fordítja, levegőt vesz és:

- Helló - nyökögi érdes, gurgulázó, természetellenes hangon.

Velőtrázó sikolyt hallok, és eltelik pár másodperc, mire rádöbbenek, hogy én sikoltok. Aztán éles, forró, elképzelhetetlenül lüktető fájdalmat érzek a mellkasomban. Lenézek, és látom, ahogy a lény karja elmerül a testemben, aztán lassan kihúzza karmos kezét és még látom tenyerében feküdni lüktető szívemet.

- Helló...

A vigyor, a félelem, a fájdalom. Aztán semmi.