Itt vagyok!

2022.04.19
Artist: Ashley Mckenzie / Pinterest
Artist: Ashley Mckenzie / Pinterest

  Nem hiszek a Pokolban vagy a Mennyországban. Mindig nevettem azokon, akik a karmát vagy a szellemeket, vagy akármi természetfölöttit emlegették. Mi lenne a halál után? A nagy sötét semmi. Az agyadból kivész az utolsó elektromos töltés is, és vége. Megszűnsz embernek, személynek lenni és a "lelked" ugyanúgy a semmivé lesz, mint a legutolsó gondolatod, ami élet és halál közt vitorlázik.

A nagy, sötét semmi. Ez történt. Meleg volt és bizsergető, de megnyugtatóan lágy sötétség. Magához ölelt, mint annak idején anyám, ha sírtam. És minden eltörpült abban a hullámzó, sötét nyugalomban; abban a pár pillanatban, mikor azt gondoltam: "Ha ilyen a halál, szívesen elfogadom."

Aztán kiköpött magából és már nem éreztem semmit. Se hideget, se meleget, se fájdalmat, se bizsergést. És láttam magam, ahogy ott fekszem és küzdenek az életemért. Először nem fogtam fel, mi történik, de ahogy megvetette magát agyamban a felismerés, hisztérikus nevetésben törtem ki. Természetesen senki nem hallotta, hiszen magamon - a testemen - kívül voltam.

A hosszú, sípoló hang örökké a fülemben fog csengeni, ahogy lehunyt szemmel az egyenes vonalat látom mindig. Meghaltam és úgy ért, mint egy arcul csapás. Hiszen hogy lehetek még itt, mikor már léteznem sem kéne?

Mi lenne, ha felfeküdnék az ágyra, a testemre? Ostoba gondolat volt, de mégis megpróbáltam, kiszámíthatóan semmi eredménnyel. Elkeseredtem, kiborított, hogy az orvosok egy pillanat alatt napirendre tudtak térni a halálom fölött. Holtan nem jelentettem már nekik semmit plusz papírmunkán kívül.

Együtt sírtam a családommal, mikor közölték velük a hírt. A feleségem idegösszeomlást kapott és én hiába voltam mellette, nem segíthettem rajta. Végig néztem a készülődést a búcsúztatásomra, végig néztem a temetésemet. És bár köztük jártam, mindenki múlt időben beszélt rólam. Nem lehet halott, ha még él a tudatom! Valamit ki kell találnom, hogy tudnám ezt közölni velük is.

Itt vagyok!

A jelenlegi állapotomban nem az a legrosszabb, hogy teljes tudatában vagyok a testem halálának. Nem. A legrosszabb az, hogy nem fáradok el, nem tudok aludni, és így folyamatosan a történteken kattog az agyam. Minden éjjel nézem, ahogy Lisa alszik. A rezignáltság átvette fölötte az irányítást. A fiunk, ahogy tudott, menekült is vissza az egyetemre, hogy ne kelljen az anyját így látnia.

Sokat beszéltem hozzá, próbáltam megnyugtatni. Tudom, hogy nem hallhatott engem, de nem jutott eszembe semmi más.

Ahogy a falak, úgy a tárgyak sem jelentettek akadályt. Nem tudom, hogy nézhettem ki, mert még én sem láttam "magam". Éreztem a tagjaimat, tudtam, hogy ott vagyok, mégsem voltam ott.

Ahogy teltek a hetek és a hónapok, már nem beszéltem Lisához többé. Úgy tűnt, lassan feldolgozza az elvesztésemet. Lépésről lépésre tért vissza a régi mindennapokhoz, de amikor egy úgy nevezett médiummal tért haza egy nap, nagyon izgatott lettem.

A nő gyertyákat gyújtott, szeánszt tartott, füstölőt égetett, és mikor beszélni kezdett, alig vártam, hogy rajta keresztül kommunikálhassak Lisával. Égtem a vágytól, hogy tudassam vele, itt vagyok. A médium kérdezett, én válaszoltam és ő egyenesen a szemembe nézett.

- Sajnálom, Lisa. Nem érzem a férje jelenlétét - horgasztotta le a fejét.

Éktelen harag gyúlt bennem. Az elmúlt hónapok összes frusztrációja egyszerre tört fel belőlem, ahogy rájuk ordítottam:

ITT VAGYOK!

Nem történt semmi. Lisa sírdogált és kifizette a médiumot. Ez még inkább feldühített. Hogy képzeli? Hogy merészel ennyit elkérni a gyászoló feleségemtől, amikor csak egy sarlatán? Toporzékoltam, üvöltöztem, csapkodtam és...

... valahogy sikerült levernem egy vázát az egyik szekrényről. A két nő megrémült, de bennem lángolt a felismerés, hogy hatással voltam a környezetemre. Megpróbálkoztam hát vele még egyszer. Levertem egy képet a falról. Felbátorodva nekiestem a cipős szekrénynek, de csak az ajtaja remegett meg egy kicsit. Ahogy a dühöm csillapodott, úgy hagyott el ez a sehonnan jött erő is.

És ami még rosszabb, a médium azt javasolta Lisának, hívjon papot, mert lehet, hogy kopogó szellemmel van dolga. Legnagyobb megdöbbenésemre, a feleségem megfogadta a tanácsát. Pár nappal később megjelent egy pap a házunkban és megszentelte a helyet. Tömjént égetett, imákat mondott és kiaggatott egy keresztet a nappaliba. Minden percét gyűlöltem, ki akartam őt űzni a házunkból, a mi fészkünkből, a béke szigetéről. De az a mindent elsöprő düh nem jött. Csak a kétségbeesés.

Miután a pap elment, Lisa leült a kanapéra és újra megnézte a felvételt az esküvőnkről. Vigasztalan zokogás tört rá, mikor a boldogító Igenhez érkeztünk. És csak ült ott a nappaliban, a vállát rázta a zokogás és a képernyőről kettőnk fiatal változata töltötte életünk legboldogabb napját. Mellé ültem és nehéz szívvel jutottam döntésre. Ahogy neki el kellett engednie engem, úgy nekem is el kellett engednem őt. Otthagytam.

De nem jött sem a fény, nem nyílt meg alattam a föld. Olyan volt, mintha még mindig élnék. A férj, aki fogja a holmiját és elmegy, mert így a jobb mindenkinek. Csak nekem nem volt holmim. Vagy testem.

Egy darabig kerestem a zsúfolt helyeket, elhitettem magammal, hogy élek, az emberek közt jártam, keltem. De hiányzott az öreg néni kedves mosolya a zebrán túlról, hiányzott az újságos biccentése, a fiatal gyerekek hangos megjegyzései. Mindez jelen volt, de egyik sem nekem szólt. Kezdtem elveszíteni a fejem, a józan eszem. Az emberi interakciók hiánya és azok jelenléte körülöttem, teljesen kikészített. El kellett engednem az embereket is. Mindent, amihez azelőtt ragaszkodtam, hogy meghaltam.

Behúzódtam egy elhagyatottnak tűnő épületbe a külvárosban. Mint kiderült, itt is zajlott az élet. Sok hajléktalan húzódott be a romos tető alá éjszakára, és egyikük kutyája végre tényleg észrevett engem. Izgatottan ugatott, de ahogy közeledni kezdtem hozzá, hangja félelemmel teli nyüszítésbe váltott. Nem mertem tovább ott maradni, így egy emelettel feljebb mentem. Itt egy csoportnyi drogfüggő feküdt a mocsokban, mindegyik a saját delíriumában.

- Haveeeeer.... - szólalt meg váratlanul egyikük, ahogy lustán felemelte rám tekintetét. - Nagyon szarul nézel ki.

- Te meg kihez beszélsz? - kérdezte egy másik.

- Ahhoz a faszihoz az ajtóban - mutatott egyenesen rám.

Mindegyikük felnézett rám, és azoktól az elcsigázott tekintetektől kirázott a hideg. Aztán kitört a röhögés.

- Nagyon be vagy állva öreg, nincs ott senki.

Lehorgasztott fejjel hagytam el a házat. Kóboroltam. Kerültem az embereket, és amennyire tudtam az állatokat is. Ha létezett Pokol, ez volt az. Eluralkodott rajtam az apátia. Nem érdekelt senki és semmi. Csak léteztem. Csak voltam. A legrosszabb az egészben, hogy nem lehetsz öngyilkos, ha már meghaltál. És az a különös erő, ami az otthonunkban rám tört, soha többé nem talált vissza hozzám. Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, csak leültem egy helyre és mint a gépek, mikor energia kímélő módba kapcsolnak, csak ültem ott éjt nappallá téve, nem mozdulva, magam elé bámulva. Kívántam azt a melengető, ölelő sötétséget, amivel az egész elkezdődött.

Aztán különös érzés kerített a hatalmába. Valahonnan langyos áramlat érintett meg, aztán egyre melegebb. Ekkor eszméltem rá, hogy újra érzem a hőmérsékletet. Borzasztó vihar tombolt, mégsem az eső és a hideg szél volt az, amit éreztem, hanem valami kellemes melegség. Aztán minden elhomályosodott, elsötétült és semmi nem volt körülöttem csak a szívdobogás. Lebegtem és biztonságban éreztem magam. Arra gondoltam, talán most végre sikerül tovább lépnem, bármit is jelentsen ez.

És megláttam a fényt. Ott volt, ahogy annyian leírták már, akik halálközeli élményből tértek vissza. Hideg, fehér fény volt, de felkészültnek éreztem magam ahhoz, hogy belépjek. Elindultam felé, de valahogy az út szűkülni kezdett. Eluralkodott rajtam a klausztrofóbia, most már mindenképp ki kellett jutnom. Küzdöttem a fény felé, előrenyújtott karokkal igyekeztem utat törni magamnak, de a fény küszöbénél szinte lehetetlenül beszűkült az út. Hatalmas ordítással és erőm utolsó morzsáival nyomakodtam át. És amit először éreztem a hideg volt, ami átjárta a testemet, aztán az éles fájdalom a tüdőmben, mint aki víz alól jött fel és végre levegőt vehet. És csak feküdtem ott és sírtam. Kézről kézre adtak, végül megállapodtam anyám mellkasán és újra hallottam a szívdobogást.

- Gratulálunk, egészséges kisfiú!

Itt vagyok!

Stílusos dekorációk © Minden jog fenntartva 2021
Az oldalt a Webnode működteti
Készítsd el weboldaladat ingyen! Ez a weboldal a Webnode segítségével készült. Készítsd el a sajátodat ingyenesen még ma! Kezdd el