Szívhang

  Fekszem a sötétben, amely mindent elnyel. Puha párnába süpped a fejem és az egyetlen hang a vérem zúgása a fülemben, ami a szívem ritmusára lüktet. Megint magához hív az álom. Az, amit már ezerszer láttam és átéltem, mégis mindig más; és talán már nem is vagyok egészen itt.

Víz csöpögését hallom. Kinyitom a szemem és a jól ismert csatornában találom magam. Egy hatalmas kerek tér szélén ácsorgok, egy alagút nyílása mellett. Sok ilyen van még; kisebb-nagyobb járatok sokasága nyílik erről a helyről. Fény nincs, csak valami sápadt derengés, amit mintha a falak árasztanának magukból. Sötétségbe vesző kupola emelkedik fölénk és a földön egy szabályos kör alakú mélyedésben leláncolva ott dobog a Szív. Hatalmas, egy embernél is nagyobb, és szabályosan lüktet. Dobogása betölti az egész teret.

Heten vagyunk itt. Körül álljuk a Szívet, s közben némán méregetjük egymást. Miután felébredünk, úgy is elfelejtjük az arcokat. Nem ismerhetjük egymást. Nem szabad.

Mellettem egy nő áll, kreolos bőre eltűnik az orvosi köpeny alatt. Szike. Ezen a néven ismerjük. Kicsit távolabb ott ácsorog a rejtélyes orosz, Zsinór. Velem szemben a jól megtermett, kopasz Bárd. Mellette a szótlan ázsiai, Katana. Egy kedves arcú háziasszony guggol a Szív mellett, ő Kés. És egy torzonborz egyetemista, aki...

- Ne már! Tökre azt fogják hinni, hogy narkolepsziás vagyok! - fakad ki.

- Tű! - szól rá összeráncolt szemöldökkel Szike.

Végignézek rajta. Az alsógatyáját leszámítva teljesen meztelen, arcának bal fele csöpög a borotvahabtól.

- Jövünk, amikor a Szív szólít - dörmögi különös kiejtésével az orosz.

- Elgondolkodtatok már, hogy miért egyszerre hív minket ide?

- Mire gondolsz Bicska? - néz rám Kés.

Semmitmondóan vállat vonok.

- Egyesével is kiadhatná a feladatokat - vakarom meg a tarkómat. - Ehelyett mindig itt vagyunk mindannyian. De amikor felébredünk, nem is emlékszünk a másikra.

Nem érkezik válasz. Mind a Szívre bámulunk, aki - vagy ami - arra az ütemre dobog, mint tulajdon szívverésem.

Du-dumm... Du-dumm... Du-dumm...

Végül elkezdődik. A látomás. Egy mexikói fickó üvöltözik a feleségével, majd lekever neki egy nagyot. A nő megtántorodik és estében feldönti a kis asztalt. A férfi kettőt még belerúg, aztán mint aki jól végezte dolgát, otthagyja a zokogó asszonyt a földön. A sors fintora, hogy a nőt kell megölnöm.

A látomás elhalványul és újra a csatornában vagyunk. Sosem beszélünk a célpontokról és a "munkát" sem hozzuk szóba. Érthetetlen, hogy mi alapján választott ki minket a Szív. Nem tudom, hogy jó-e vagy gonosz. Azért végeztet ki velem ártatlanokat, hogy feloldozza őket a szenvedéstől? Vagy engem kárhoztat a bűntudatra? Nem foghatom fel, hogy mi a célja velünk, vagy azokkal, akiket velünk gyilkoltat meg. Sosem fogjuk megtudni. Ahogyan azt sem, hogy mi ez a hely és hogy ki, vagy mi láncolta le a Szívet. Kihez tartozhatott? Egy istenségé? Egy démoné? Hiába is kérdeznénk róla, a Szív szavak helyett képekkel, érzésekkel és benyomásokkal kommunikál. És soha nem közöl többet annál, mint hogy mit kell tennünk. Tulajdonképpen azt sem értem, miért követjük az utasításait.

- Menjünk! - töri meg a csendet Tű és a teste máris elhalványodik.

Szike már itt sincs. Zsinór biccent egyet és eltűnik. Bárd és Kés egyszerre lépnek le. Várakozóan az ázsiaira nézek.

- Te maradsz még Lee? - kérdezem könnyedén.

- Japán vagyok, nem kínai - morogja.

- Ugyan! - legyintek. - Minden ázsiait Lee-nek hívnak.

Ezzel rávigyorgok és én is eltűnök.

*

Az éjszaka nagyon sötét ezen a környéken. A világ mindenhol ugyanolyan. A belvárosok gyönyörűek, a külvárosok viszont lepukkant gettók, ahol a mélyszegénység uralkodik. A városvezetés nem törődik ezekkel az emberekkel, kivert kutyák ők annak a dolognak a peremén, amit úgy hívunk, megélhetés.

Az út menti lámpaoszlopok vagy kidőltek, vagy összetörték az égőket. Még véletlenül sem tűnne fel reggelig, ha történne valami az utcákon. Sok az összetűzés errefelé és egyik banda tagjai sem szeretnének lebukni. A leszámolások mindennaposak, ugyanúgy mint a fölösleges emberek eltávolítása is. Ennél jobb környéket nem is választhatott volna számomra a Szív. Olyan feltűnés mentesen végezhetem a dolgom, hogy attól sem kell félnem, rajtakap-e valaki.

Nyakig felhúzom a cipzáram, fekete pulóverem kapucniját mélyen a szemembe húzom. Délután óta követem a nőt és neki fogalma sincs róla. A bicska a zsebemben lapul és csak arra vár, hogy megízlelhesse áldozatom húsát és vérét. Az elmúlt évek alatt immunissá váltam arra, hogy mit teszek ezekkel az emberekkel. De soha nem élveztem. Igyekszem mindig gyorsan és tisztán végezni velük. Nekem is jobb így.

A nő most befordul egy sarkon. Eljött az én időm. Utána surranok, elkapom hátulról, befogom a száját és gyors egymásutánban szúrok a bicskámmal, egyszer, kétszer, háromszor, négyszer. Mire föleszmélne és sikoltana, már ömlik a vére és sokkot kap a fájdalomtól. A papírszatyor kiesik a kezéből és egy sörös doboz eldurran, összemocskolva a nő lábait és cipőjét. Mellkasából ömlik a vér. De nem úgy, mint a filmeken! Nem spriccel, vagy zubog, mint egy megnyitott csap. Csak ömlik, a sebekből, amiket ejtettem. Pillanatok alatt átáztatja a ruháját, de mást nem piszkol be. Lassan elernyed és feladja. Rájön, hogy nincs tovább és elengedi a kezemet. Keresi tekintetével az arcom, de nem láthat a sötét miatt. Szemei könnybe lábadnak, ahogy egyre nehezebben veszi a levegőt.

- Remélem büszke vagy magadra perro1! - sóhajtja elhaló hangon.

Nem válaszolok, csak csendben lefektetem a járdára és ott maradok mellette, amíg el nem hagyja az élet. Aztán szétszórom a dolgait, kiveszem a pénzét a tárcából, hogy rablásnak tűnjön. Egyszerű, mint a karikacsapás. Később mindent elégetek majd, a cipőt, a nadrágot, a pulóvert, és a pénz is. Sosem fognak rájönni. Nem is fogják keresni az elkövetőt. Ez csak egy újabb zűrös este a gettóban.

*

Nem így lett. A motelszobában ülve kapcsolgatok a csatornák között, majd megállok egy helyi híradó riportjánál. A nő fényképét mutatják, majd a férj zokogását, ahogy siratja mindazt, mait elveszített. Fintorgok, mert én tudom, hogyan bánt vele. Majd a hírmondó olyan tényeket közöl, amitől meghűl a vér az ereimben.

*

- Üdv. Van valami gyógyszerük álmatlanságra?

- Csak nyugtató hatású készítményeink vannak uram - válaszol a gyógyszerész. - Hacsak nem orvos írt fel magának receptet.

- Nem, nincs receptem - felelem mosolyogva. - Tudja éjszaka dolgozom, de a műszak után, amikor hazaérek nem tudok elaludni. Nagyon fáradt vagyok. Mit tudna ajánlani?

Rámutat egy fehér dobozra, amin kék hullámok váltakoznak.

- Ez itt például megfelelő lehet, ha a munka miatt kimerült - feleli. - Elég belőle egy szem lefekvés előtt és ellazítja az idegeit. Észbe se kap és már alszik is - kuncog fel.

- Jól hangzik. Kérek belőle egy dobozzal.

*

Újra a motelszobában. Hármat veszek be a pirulákból és lefekszem a kényelmetlen ágyra. Lehunyom a szemem és csak a Szívre koncentrálok. Saját magamtól még soha nem próbáltam elérni őt, de most muszáj lesz. Sikerülnie kell! A saját szívverésemre és légzésemre összpontosítok. A pirulák mennyisége nem fog megölni, de elég mélyre küld ahhoz, hogy sikerüljön eljutnom a Szívhez.

Két dobbanás között át is esem a határon, és hallom a víz ismerős csöpögését. A félhomályt, a ritmikus dobbanásokat. Mély levegőt veszek.

- Sikerült - mormolom félhangosan.

- Meglep, hogy itt vagy - szól mögöttem egy hang.

Megpördülök meglepetésemben és az ázsiaival találom szemben magam. A szokásos helyén ácsorog. Gyanakodva méreget.

- Megzavartam valamit? - kérdezem zavartan. - A többiek hol vannak?

- Most csak mi vagyunk itt - feleli. - Te hogy jutottál el idáig? Sosem néztem volna ki belőled, hogy képes leszel rá.

- Altató - felelem egyszerűen. - Na és te? Várj, kitalálom! Hosszú évek meditációs gyakorlata segített spirituálisan felülkerekedni az álmaidon és így...

- Túl sok filmet nézel - fojtja belém a szót. - Nem kéne itt lenned.

- Beszélnem kell vele - válaszolok komoran. - A legutóbbi munkámmal kapcsolatban.

- És azt hiszed válaszolni fog? - nevet fel szárazon. - Pont neked?

- Kénytelen lesz. Olyasvalakit kellett megölnöm, aki nem érdemelte volna meg.

- Ki vagy te, hogy kérdőre vond? Hm? Ha eddig úgy végezted a dolgodat, mint egy engedelmes kis szolga, miért most jutott eszedbe megkérdőjelezni, hogy mit csinálsz? - lefagy az arcáról a mosoly és közelebb lép. - Az utasítást megkaptad, a munkát elvégezted. Semmi keresnivalód itt.

- Akkor te miért lehetsz itt? - vonom fel szemöldököm.

- Én őt védelmezem - pillant le a Szívre. - Soha nem hagyom el ezt a helyet. Kell valaki, aki megvédi őt tőletek, ha elgurulna a gyógyszeretek. Mint most neked.

- De akkor te...

- Igen, a valóságban kómában fekszem.

- Engedd meg, hogy beszéljek vele - lépek én is közelebb hozzá. - Nem jelentek veszélyt.

- Ezt majd én eldöntöm.

Közém és a Szív közé áll. Egyik kezét lazán előre nyújtja és megjelenik benne egy kard, amit egyenesen rám szegez.

- Csak bábok vagyunk, akiket kedvére mozgathat - szólal meg. - Törődj bele, vagy dögölj meg.

Elgondolkodom rajta, hogy csinálhatta az előbbi trükköt. Zsebre teszem a kezem és nagyon erősen gondolok a bicskámra. Felidézem a markolatát a kezemben. Ha ez egy álom, akkor irányítható, csak ki kell gondolnom, hogy mit szeretnék. Remélem tényleg ilyen egyszerű.

- Dögöljek meg? - kérdezek vissza. - Nagyon empatikus vagy Lee.

- Már mondtam, hogy a nevem nem Lee - morran fel.

- Hát persze - mosolyodom el negédesen. - De hogy is van ez? Miért kellene meghalnom?

- Ez nem olyan munka, mint a valóságban Bicska. Itt nem elég az, ha beadsz egy felmondólevelet. Ha azt akarod, hogy elengedjen, meg kell halnod.

- Milyen bájos - fintorodom el.

Már-már ténylegesen is érzem a kezemben a bicskámat, lassan életre hívom, csak kell még egy kis idő. Közelebb lépek. Katana felém mozdul, de még nem támad, csak méreget. Akkor táncoljunk. Oldalra lépek és ő követ. Egyet előre, ő hátra. Akár még szórakoztató is lehetne.

- Dolgoztál már neki? - kérdezem. - Volt már, hogy ölnöd kellett érte, vagy csak iderángatott, hogy babusgasd?

- Ez ennél bonyolultabb - feleli.

- Szóval az elejétől fogva itt vagy - képedek el. - Akkor fogalmad sincs róla, hogy mi többiek miken megyünk keresztül! Egy szavad sem lehet ellenünk! Te be vagy ide zárva, amíg odakint azt várják, hogy magadhoz térj. Nem ragad vér a kezedhez. Nem kísért azoknak a képe, akiket megöltél.

- A Szív a halál torkából hozott vissza - szólal meg csendesen. - Ha elküld, odakint meghalok. Tartozom neki annyival, hogy megvédem tőletek.

- Egy nagy lószart!

A bicska végre materializálódik a kezemben és így még közelebb lépek hozzá. Előveszem kezeimet a zsebemből és felé tartom a fegyverem. Felnevet.

- Komolyan? Azzal akarsz ártani nekem? - védekezően emeli maga elé a kardot. - Gyere csak.

- Nem veled van dolgom - rázom meg a fejem.

- De rajtam keresztül vezet az út.

- Te ezt nem értheted! - kiáltok rá. - A nő, akit meg kellett ölnöm várandós volt! És tudod mik voltak az utolsó szavai? "Remélem büszke vagy magadra." Hát nem vagyok! Elegem van! Nem fogok többé úgy táncolni, ahogy a Szív fütyül!

- Nem tehetsz kárt benne!

Előre lendülök és megpróbálom félrelökni. Ő a kardjával hárít, a penge útját meggátolja a pulóverem szövete. De nem bízom el magam, a mozdulatában nem volt ártó szándék. Alulról próbálok felszúrni. Ezúttal a penge élesen belevág a vállamba. Nem ejtem el a bicskát, pedig a fájdalom apró tűzijátékot játszik a fejemben. Újra szúrok és most betalálok az oldalába. Felkiált és már készül is az újabb csapásra. A földre vetem magam, hogy kitérjek előle és a lábába szúrok, aztán a lábfejébe. Megtántorodik és nem sok kell hozzá, hogy elessen. A hátamon érzem a pengét, úgy zabálja a húsomat, mint egy éhes féreg, aki valami nagyon finomra bukkant a sötétben. A hátamra fordulok és a másik lába felé lendítem a bicskát. Kivédi a támadásom. Nagyon ügyesen bánik a karddal és nekem nem sok esélyem van ellene. Két kezébe fogja a markolatot és felém döf. Elgurulok, de a kapucnim fennakad a pengén. Megszabadulok a pulóvertől és talpra állok. Megvágja a combom, most rajtam a sor, hogy felkiáltsak. Jobb lábára már nem támaszkodhat és az oldala is erősen vérzik, zihálva veszi a levegőt. Én sem festek jobban. Lüktet a vállam és a hátam, a combom pedig, mintha tűzben égne.

Ekkor úgy csinálok, mintha elhajítanám felé a pengét és ő felrántja a kardot az arca elé. A bicskával gyors egymásutánban háromszor szúrok a bordái közé. Sikerült meglepnem. Ő pedig elképedt arccal mered rám. Olyan, mint a többiek. Lassan rájön, hogy ennyi volt és várja a hideg halál. Lassan beletörődik, hogy vége, nincs tovább. Elvágódik a földön és hörög.

- Ne haragudj pajtás - zihálok én is -, tudod muszáj véget vetnem ennek.

Csak most veszem észre, hogy a Szív dobbanásai felgyorsultak, mintha ideges lenne. Fél. Odalépek a gödör széléhez és még egyszer utoljára jól megnézem magamnak. Ronda nagy vörös szerv, dobog, de nem pumpál semmit. Cél nélkül működik, de nincs semmi, amit működtethetne. Szánalomra méltó látvány, ahogy a láncok közt küszködik. Aztán halk, surrógó hangok mindenfelől. Idehívta a többieket. Nem nézek hátra, csak lendítem a bicskám, hogy végezzek a Szívvel. Mögöttem kiáltások hangzanak fel, de nem értem, mit mondanak. A pengém elmerül az aszott izomban és az úgy recseg, ahogy átszakítom, mintha egy régi lepedőt tépnék ketté. És vége.

*

- Az tegnap esti órákban a rendőrség feltörte a helyi motel egyik szobáját miután a motel tulajdonosa értesítette őket, hogy a bérlő nem fizet és orrfacsaró bűz árad a szobájából. A hatóságok a férfit holtan találták, az asztalon talált altató mennyiségéből feltételezhetően öngyilkosságot követett el. Búcsúlevelet nem hagyott hátra, és az iratai sem kerültek elő. Meg nem erősített forrásokból a boncolás során fény derült arra, hogy az áldozatnak hiányzik a szíve, ám a rendőrség közleménye szerint az idegenkezűséget kizárták az ügyből...

A televízió elsötétedik, ahogy a férfi kikapcsolja. Félmosoly kúszik az arcára, aztán zsebre dugja a filézőkést, hiszen parancsot kapott az éjjel. Kiválasztották. És különleges feladata van. Még nem érti ugyan, de érzi, hogy nagy dolgokra hivatott. Elvégre a Szív őt választotta megannyi lehetséges jelölt közül. Nem szabad cserben hagynia.

És nem is fogja.

1 Kutya spanyolul.